Poroszlón, a Tisza-tavi óriásakvárium üveg alagútjában voltam, néztem a sejtelmes sötétséget, közben kisebb halak úszkáltak mindenfelé az orrom előtt. Próbáltam tekintetemet befúrni a sziklák közé, várva a Nagy Halat. Egyszer csak egy gigantikus élőlény bukkant ki a sötétből, egy igazi "tengeralattjáró". Lassan, méltóságteljesen közeledett felénk, a kisebb halak szétrebbentek előle.

Szemügyre vettem az ősidőkből származó vizát, amely a Duna legnagyobb tokféléje volt évszázadokon keresztül, fontos exportcikkünk és a folyó menti emberek gazdag tápláléka. Sajnos 32 éve egy példányt sem láttunk belőle a hazai vizekben, csak a Duna alsó részein és a Fekete tengerben él még vadon.

A viza volt a magyarok hagyományos fontos halászzsákmánya a Duna és a Tisza mentén, Mátyás király asztalának ékessége, a középkorban az egyik legfontosabb exportcikkünk.

Budapest XIII. kerületének része a Vizafogó lakótelep, ahol megkérdeztem ismerőseimet, hogy tudják-e hogy mi az a viza? Sajnos sokaknak csak halvány fogalma volt róla. Nem csodálkozom ezen, hiszen a viza manapság már egy elfeledett szó, egy kihalt élőlény, akár a dinoszaurusz vagy a kardfogú tigris.

A viza egy tokféle hal, a kecsegéhez hasonlít, amit még néha a piacon is lehet látni. Hosszú orr, száj alul, bajuszok, pikkelyek helyett csontlemezek (vértek) fekszenek a testén hosszában.

Magyarországon a vadvizekben már csak a kecsegének van rendes állománya. A viza volt a nagybácsija, a sokkal nagyobbra növő rokona, amely akár 4-500 kilósra, 4-5 méteresre is megnőtt. A legutolsó vizát Pakson fogták, az újságok és a TV is beszámolt róla, 180 kg-os volt.

Összehasonlításul a legnagyobb halunk manapság a lesőharcsa, amely kb. 100 kg-ig nő meg, a 2010-ben fogott magyar rekord 113 kg.

A viza egy vándorló hal, feljött a Fekete tengerből, és a Dunánk árterein és kavicspadjain rakta le az ikráját, nem ritkán Szigetközig, sőt még Bécsig is eljutott. A magyar halászok hadserege már várta őket, fogták őket bőven a Duna elrekesztésével és nagy hálókkal. A történelmi adatok szerint az 1400-1500-as évek között még nagyon sokat fogtak belőle, utána már fokozatosan csökkent a túlhalászás miatt. Történelmi adatok szerint a megnövekedett hajóforgalom, zajhatások (kikötők, ágyúzás pl.) is elüldözték a vizákat. 1950 után pedig már csak pár évente volt egy fogás, és a végső kegyelemdöfést a Romániában 1972-ben megépült Vaskapu vízerőmű adta, mert az elkészülte után már nem tudtak feljönni a vizák Magyarországra.

Sikerült egyeztetnem egy találkozót Kóródy Olivérrel, a poroszlói óriásakvárium "atyjával". Ő álmodta meg az egészet, a tervezés és a kivitelezés is a nevéhez fűződik, és jelenleg is a szakmai igazgatóhelyettes a poroszlói központban. Olivér álma az, hogy a Kárpát-medence minden halfaját sikerüljön bemutatni az akváriumokban.

Jelenleg kb. 50 halfaj életét lehet nyomon követni, és még majdnem ugyanennyi tartását kell megtervezni. Ez nem kis feladat, szinte a lehetetlennel határos, hiszen számos halfajhoz extrém körülményeket kell biztosítani, gondoljunk itt a gyorsfolyású hegyi patakok lakóira, vagy a rejtett életmódot folytató halakra, amelyek a Duna mederfenekén élnek.

A sós vizű tengerből szezononként felúszó vizáknál kérdés volt, hogy szükséges-e néha visszasózni a vizet, hogy meglegyen a "tenger-feeling" számukra, de több év tapasztalat szerint szépen eléldegélnek édesvízben is.

Olivér nagyon szívesen és türelmesen kalauzolt el az akváriumok világába, és a cikk sok érdekes adata tőle származik.

Az óriásakvárium méreteiben impozáns, hiszen űrtartalma 1 millió liter víz, amelyet 2 km-nyi csővezeték áramoltat és szűr. Ez a rendszer biztosítja egyrészt a víz folyamatos tisztítását, másrészt áramlásérzetet ad a folyóvizet kedvelő halainknak.

Az akvárium tisztítórendszere annyira erős, hogy 1 óra alatt három darab 33 méteres úszómedencét át tudna szűrni, a tervezéskor nem voltak hajlandóak kompromisszumot kötni ezzel kapcsolatban, hiszen maximális hatékonyságot, és a lehető legjobb körülményeket szerettek volna elérni az állatoknak.

Semmilyen vegyszert sem használnak, a vizet klórtalanítják, mielőtt az akváriumokba kerül. A háttér-berendezések, akváriumok, karantén és egyéb eszközök szintén szükségesek a teljes fenntartáshoz. Az eredmények őket igazolták.

A látogatók egy lépcsőn jutnak le az akváriumok szintjére. A séta "fentről" indul, a hegyi patakok és kisebb vizek szintjéről, majd haladunk lefelé a "völgybe", a kisebbtől a nagyobb folyóvizekig. A falakon óriási akváriumok, medencék sorakoznak, a néző megismerheti a jellegzetes élettereket és halfajokat, amelyekről érthető, képes táblák is gondoskodnak.

A halak itt testközelből vehetőek szemügyre a mindennapi életük során.

Aki még nem látott hatalmas lesőharcsát, az látótávolságból figyelheti meg ezt az óriási halat, ahogyan mozdulatlanul vár a medence alján vagy szélén, a szeme szigorúan pásztázza az előtte levő területet, a bajuszszálaik rezegnek, és néha elindulnak ezek a másfél méteres óriáshalak. Láthatóak a ragadozó csukák a fogakkal teli szájukkal, pontyok, és még sok színes képviselője hazánk folyó- és állóvizeinek.

A megvilágítás pont úgy van kialakítva, hogy szépen láthatóak a vízi élőlények. El tudom képzelni, mekkora munka lehetett kialakítani a háttér-környezetet, vízbe dőlt fákat és sziklafalakat.

A vidráknak is egy szép nagy területük van, a pontos nevük ázsiai kiskarmú vidra, és Dél-Ázsiából származnak. A nappali életmódjuk miatt sokkal jobban megfigyelhetőek, mint a magyar rokonaik. Két szép, állítólag korrekord (15 és 21 éves) példány mászkál ide-oda a terráriumban. Ilyen közelről nem lehetne odakinn megfigyelni a magyar vidrákat. A napi háromszori "Vidraetetés" program népszerű a látogatók körében.

A tokfélék több akváriumban vannak elosztva, pl. az egyik a tok-óvóda, ahol a kisebb példányok növekedhetnek együtt.

Kecsegét még látni néha a piacokon, de kétlem, hogy bárki látott már a természetben sőregtokot, amely sajnos kihalt már Magyarországon és a Kárpát-medencében: nagyon karcsú test, hosszú, felkunkorodó orr, és a csillogó fehér vértjei mintha ékszerdobozba csomagolnák a vékony halat.

A vágótok egy erősebb felépítésű, jól tenyészhető, strapabíróbb hal, amely 2 méteresre és 50-60 kg súlyra is megnőhet. Magyarországon is sok horgásztóban megtalálható ez a hal, tenyésztelepek is foglalkoznak vele. A Dunában néha előfordul a fogása, 1-2 évente horogra kerül egy példány, a vizeinkben védett és erősen veszélyeztetett faj. Az akváriumban a világosabb színe, a markánsabb csontlemezei (vértje) különböztetik meg őt a kecsegéktől.

Az óriásakváriumban a látogatók egy 9,5 cm vastag, 4,5 tonnás, akrilból készült átlátszó falú alagútban élvezhetik azt, ahogyan a halak "körbeússzák őket". Ez ismeretterjesztés céljából is kiváló, hiszen a halakat alulról is jól láthatjuk, a szokásos akváriumokhoz képest egyfajta "3D" látvány tárul elénk. Azt érezhetjük, hogy mi vagyunk itt a vendégek, és ők zavartalanul élik a világukat a természetesnek tűnő környezetükben.

Ahogyan odaértünk, rögtön a vizákat kerestem. Eddig élő vizához nem volt szerencsém, ezért elég izgatottan vártam az első nagy találkozásra. A legfontosabb ismertetőjegye a hatalmas száj, hiszen a többi tokfélének sokkal kisebb szája van. Később a vizákat pontosan meg tudtam különböztetni: sötétebb test, nagy száj, a vágótokok tompa orrához képest hegyesebb orr, fejük háromszögletű, és robusztus, magasabb testük van.

A viza méltóságteljes, igazi nemes kinézetű halóriás, lassú, de határozott mozgással, amelyet a fehér cápához tudnék hasonlítani. Pedig ezek a kb. 20 éves vizák még növésben vannak, akár mindannyiunkat is túlélhetnek, elérhetik a 100 éves kort és a 200-250 kilós súlyt.

Az itt látható vizákat külföldről kellett importálni, speciális halszállító kamionnal, oxigénellátó géppel, különleges engedélyekkel. Több napig tartott a kalandos út Bulgáriából, mire szerencsésen megérkeztek 2012-ben, és azóta is nagyon jól érzik itt magukat.

Megtudtam a viza néhány meghökkentő tulajdonságát:

- először is "lelkis" hal, étvágya és viselkedése az idegállapotától függ. Néha nem hajlandó enni, néha ingerültebb, néha meg jó kedélyű. Az egyik ideszállított vizát egy búvárnak kellett "bejáratni", együtt úszni vele, hogy megszokja az új környezetét.

- amikor táplálékot kapnak, pl. egy halat, akkor a medence aljára lesüllyedt halacska körül a vizák elkezdenek lassan körözni, valahogyan "becserkészik", mielőtt bekapnák.

- a nagyobb vizák fokozatosan áttérnek ragadozó életmódra. A vadászatuk különleges, a farkukkal"odacsapnak" a kiszemelt áldozat közelébe, ezáltal egy hangrobbanásszerű hatást elérve a vízben, amely elkábítja a zsákmányt. Néha a vízben levő búvárok is meghallották ezt az odacsapást. A viza a szeme sarkából látja ezt, tesz egy szép kört, majd visszatér, és összeszedi a halat.

A természetben a vizák fiatal korukban elsősorban vízi rovar lárvákat esznek, majd később áttérnek ragadozó életmódra. Mivel a vizának nagy a szája, akár tőkésrécéket is le tud rántani a víz alá, vagy "sütőlapát" méretű dévérkeszegeket is.

A nap egyik fénypontja a "Vizaetetés" program, este 8 órakor. A víz alatti folyosó megtelt, 20-30 látogató is nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lásson. A búvárok felül beleereszkedtek a medencébe a szokásos gondos előkészületek (ruha, palackok, stb.) után, kezükben elemózsiás zsákkal, haldarabokkal, élelemmel.

A vágótokok, kecsegék, vizák és az egyéb kisebb halak izgatottan köröztek a búvárok körül, akik elkezdték teríteni az élelmet. Néha a medence aljára helyeztek néhány darabot, néha pedig a halak szája felé tartották a haldarabokat. A vágótokok kicsit lelkesebbnek tűntek, a vizáknak bizony a szájába kellett tuszkolni a halakat, amelyeket szépen átvettek a búvároktól, mintha kiskutyának adnánk falatokat.

A becserkészés jelenségét is meg tudtuk figyelni, két óriási viza körözött egy nagyobb haldarab körül, az üvegfolyosó túloldalán. Türelmes, aranyos állatok.

A búvárok nem kapkodták el a feladatukat, sokáig benn maradtak, ide-oda úszkáltak, odaadták a vacsorát az uszonyos barátaiknak.

A már eddig is impozáns méretű óriásakvárium ráadásul terjeszkedni fog a közeljövőben, új föld alatti részeket terveznek, új akváriumokkal.

Olivértől megtudtam, hogy nemsokára tíz fiatal vizát fognak hozni külföldről, amelyek először a tok-óvodába fognak kerülni a többi kisebb hallal együtt. A beszerzésüknél fontos szempont, hogy a nőstények nagyon drágák, mivel ők termelik ki a kaviárt, a vizákból készült nagyon drága, exkluzív halikrát, amelyből 10 dkg akár 100 ezer forintba is kerülhet.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi lesz a vizákkal, visszatérhetnek-e még a folyóinkba?

Szerencsére vannak olyan szakemberek, akik akarnak valamit tenni a probléma megoldására.

Sajnos számos nehezen leküzdhető akadály áll a vizák visszaköltözése útjában. A főbb akadályok:

- Dunai erőművek és vízlépcsők, amelyek akadályozzák a vizák feljutását a magyar folyókba,

- a túlhalászat miatt eleve lecsökkent állomány,

- a nagy hajóforgalom és zaj nem vonzó környezet nekik,

- a Dunából eltűnt kavicsos és árteres partszakaszok, amelyek a vizáknak az optimális ívási körülményeket biztosították,

Két programról tudok, amely a megmentésükre irányul. A WWF elindította 2005-ben a 2020 programot, amelynek célja a vizák visszatelepítése a Dunába 2020-ig. A FishnGo cég csapata szintén csinált már viza-visszatelepítést a Dunába Angyalföldön. Igaz, hogy kis mennyiségben, de a szándék példamutató.

Olivér frappánsan fogalmazta meg a választ:

"Van visszaút. A természet nagyon jól helyre tudja állítani magát."

Magam részéről egy nagyon élvezetes és hasznos napot töltöttem Poroszlón, igazi felüdülés volt, és már tervezem, hogyan tudom majd a családommal is meglátogatni őket.